Imádságaink és harcaink
Szolgáló: Virág Balázs
2011. március 6.
itt letölthető az alkalom hangfelvétele (méret: 10.43 MByte)
Alapigénk az 1 Krón 5,18-20 volt. "Rúben fiai és a gádiak közül, meg a Manassé törzs egyik feléb?l való vitézek karddal és pajzzsal fölszerelt emberek, és íjászok, képzett harcosok, negyvennégyezer-hétszázhatvan hadköteles, háborút indítottak a hagriak ellen, Jetúr, Náfis és Nódáb ellen. Segítséget kaptak velük szemben, és hatalmukba kerültek a hagriak és mindazok, akik velük tartottak, mert az Istenhez kiáltottak segítségért harc közben, ? pedig meghallgatta kérésüket, mert bíztak benne."
A nép Istenhez kiáltott segítségért harc közben, s Isten meghallgatta ?ket.
A bűneset után harcból áll az élet, a hív? élet is. Szakadatlan harcra vagyunk elhívva a Sátán ellen mi is.
Ezek a harcok lehetnek életünk bármelyik területén, bármelyik szakaszában (tanulásban harc, rohanó élet harca, fáradó test harca, pénz-anyagiak harca, magyar valóság harca, hogy csak párat említsünk a teljesség igénye nélkül). A hív?k sem vonódnak ki ezekb?l a harcokból, de nekik van Kibe kapaszkodniuk.
A kérdés, hogy mihez nyúlunk mi a problémák esetén? Amikor az ember harcol valamivel, s mélyen van, még hajlamosabb bűnök elkövetésére (esetleg olyanokra is, amelyeket már korábban pedig elhagyott). Amikor er?tlenek vagyunk a harcban, az arra vezethet? vissza, hogy nem gyökereztünk meg a Krisztus szeretetében.
Lehetnek harcaink a saját emberi természetünkkel is (pl. hazugság, nagyképűség, álszerénység, álszentség, káromkodás, stb, csak párat említve). De lehet egy nagy harc az életünkben a kapcsolataink terén is: barátságokért (vannak olyan esetek, amikor küls? körülmények miatt megszakadnak régi barátságok, s ezek fájdalmasak lehetnek, de ilyenkor új szálakat kell kötni, nyitni új barátságok felé), szül?kt?l való leválás kezeléséért (nem az a leválás, hogy az ember megszakítja a kapcsolatot, hanem az igazi leválás azt jelenti, hogy képes vagyok már felvállalni a saját gondolataimat minden körülmény közepette).
A harc közben a nép imádkozott. Nekünk is példamutató ez életünkre. Sokszor az a baj, hogy minket se a harc, se az imádság nem jellemez. Csak a teljes beletör?dés, fásultság, megfáradás. Pedig mindkett?re szükség van, mind a harcra (vállaljuk-e ezt egyáltalán életünkben, vagy csak szívesen ülnénk bele mindenhol a tutiba? A harc az élet velejárója.), mind az imádságra (harcedzett férfiakról olvasunk, akik már gyakorlottak, tudnának elvileg mindent rutinból is már. Mégis imádkoznak, nem felejtik el Istent).
A harc komoly idegháború is. Sokszor hosszú ideig tart egy mélység, de ilyenkor is lehet Istenhez fordulni. Jézus a Gecsemáné kertben vért izzadva imádkozik, harcol, de Istennel beszéli meg a feladatát, Hozzá fordul. De Luthernek is volt egy ilyen mondása: "Több dolgom van, többet imádkozom tehát." A harcot csak imádsággal lehet elhordozni.
Isten nem a körülményeket nézi imádságainkban. Nem azt nézi, milyen liturgiával imádkozunk, hanem az a fontos, ami a szívben van, maga az ember érdekli ?t. ?ntsük ki a szívünket mindig, ez a szeretetkapcsolat alapja. Ha ez nincs meg, eltávolodás lesz a hitt?l. S bízzunk az imádság erejében mindig!
Végezetül álljon ismét egy idézet Luther Mártontól,s bár ezt évszazodakkal ezel?tt írta, a mai 21. század keresztyén emberének is aktuális:
"Testvérek tanuljatok imádkozni, ne magatokban gubbasztani, fejeteket lógatni, csócsálni, siránkozni, emészt? gondolatokkal magatokat gyötörni; jaj Istenem, jaj Istenem mi lesz velem? Minek ez a sírás? Térdre lusta népség! Térdre lusta népség! Kezeket, szíveket felemelni imádkozzatok, mert én valahányszor igazán imádkoztam mindig többet kaptam, mint amit kértem!"
H. Zoli