Sámuel ifi

Réka egy nagyon fontos, ám a keresztyének között gyakran mell?zött témáról beszélgetett ma velünk.

Rögtön két széls?séget (egész pontosan két házat) festett le nekünk, melyek személyiségünk, az életr?l és kapcsolatainkról kialakított képünk két zsákutcáját szimbolizálják:

• - az els? ház kapuja, ajtaja és kapui tárva nyitva, kerítéssel épphogy csak körbe van véve: minden/mindenki ki-be mehet benne: a jó is, és a rossz is. Az ilyen emberekre a túlterheltség jellemz?, állandó megfelelési kényszerrel küzdenek, ugyanakkor úgy élnek, mint akit kifosztottak. Jelmondatuk: "CSAK SZERESS, egyébként mindent megtehetsz velem", azaz nem tudnak nem-et mondani senkinek, minden vágyuk az, hogy a többi ember kedvében járjanak, akik viszont cserébe csak kihasználják és lenézik ?ket, és nem tör?dnek velük. Mindez abból fakad, hogy nem tudják feldolgozni azt az alapvet? traumát, hogy nem valósulhat meg minden álmuk (jelen esetben: az, hogy megszerezzék a "lehet? legtöbb boldogságot"), hanem inkább bármit hajlandók megtenni álmaik megvalósításáért, még azt is, hogy kiszolgáltatják magukat mások jó- vagy épp rosszindulatának, ahelyett, hogy féltve ?rzött vágyaikat, csalódásaikat, problémáikat, elfojtott érzéseiket megosztanák másokkal, f?képp pedig a mi Urunkkal. Ebbe az állapotba pedig bele lehet szokni (és nyugodni is), és itt már az sem segít, ha az illet? majd "még többet imádkozik": alapvet? szemléletváltásra van szükség!


• - a másik ház egy "betonbunkerre" hasonlít: tele rácsokkal, k?fallal, zárakkal. Az ilyen ember egyszerűen megközelíthetetlen, be- és kiláthatatlan. így sem a jó, sem a rossz nem tud bejutni az életébe. Nem enged közel magához senkit, nem lehet vele beszélni, fél az intimitástól. Azonban mindezt nem boldogan teszi, alapvet? fájdalma, hogy nem közeledik már hozzá senki. Jelmondata: "CSAK NE BÁNTS", azért, hogy megkímélje magát a csalódásoktól és a fájdalmaktól, inkább nem tart fenn kapcsolatot a külvilággal.

Az igaz, hogy mindenki szeretetre, boldogságra vágyik, és kerülni akarja a fájdalmakat, de itt mindkét el?bbi alternatíva tévútnak tűnik. De akkor hogyan lehet megtalálni a "helyes utat", felépíteni a megfelel? "házat"? Ehhez rendelkeznünk kell a MEGK?L?NB?ZTET?S K?PESS?G?VEL a jó és a rossz között, és meg kell találnunk, hogy hol húzódnak az egyes emberek, és saját magunk (nem csak fizikai és szellemi) HATÁRAI. Ez pedig az én k?kemény FELELŐSS?GEM: tudnom kell, hogy milyen a személyiségem, mi a "gyenge pontom", és hogy én melyik széls?ségre is vagyok inkább hajlamos: arra, hogy kizárjam magam mindenb?l (túl er?s ön-védelem, 2. ház), vagy sokszor magamat teszem mások áldozatává (túl gyenge ön-védelem, 1. ház).

Ez a képesség ("iránytű") pedig a mai világban már nélkülözhetetlenné vált: információs társadalmunkban olyan ingergazdag környezetben élünk, ahol ömlik ránk minden, a jó és a rossz is, a hasznos és a haszontalan is, és NEM jut id?nk-energiánk mindenre.

Ha tudom, hol a határ az életemben, akkor azt is tudni fogom, hogy mi van a HATÁRON BEL?L: ez pedig mérhetetlen SZABADSÁG: ezen belül bármit megtehetek!

?s ez kölcsönösen működik: aki tiszteletben tudja tartani mások határait, az tudja csak saját határait is megfelel?en működtetni, ahogy a közmondás mondja: ki mint vet, úgy arat, vagy a példabeszédek könyvéb?l: "Amit mond az ember, annak a gyümölcséb?l lakik jól, és amit tesz az ember, azt fizetik neki vissza" (Péld 12,14).

Meg kell tanulnunk nem-et mondani és azt, hogy önmagában attól, ha valaki határokat szab nekünk, még nem válik "gonosszá". S?t, annál rosszabb nincs is emberi kapcsolatainkban, mint a bizonytalanság érzése, ami pedig abból ered, hogy nincsenek egyértelműen tisztázva a határok, hogy mit lehet, és mit nem. Ezt azonban ne tekintsük merev választóvonalnak, amivel bekorlátozzuk saját életünket: a határaink igenis fejleszthet?k, a lényeg csak az, hogy "iránytűnk", ?NV?DELMI RENDSZER?NK jól működjön.

?s végül: mi az ideális középút, milyen a harmadik ház? Normális: vannak rajta nyitható-zárható ajtók és ablakok, normális kerítés, amin keresztül be lehet látni, de azért biztonságot is sugároz magából. Olyan emberr?l van szó, aki be tudja engedni a jót, ugyanakkor ki tudja zárni a rosszat. Jelmondata: "SZERESS, DE NE BÁNTS". Egészségesen tud élni: tud határt szabni, bátran nem-et mondani, akár egy barátság, kapcsolat ROVÁSÁRA IS: nem ragaszkodik valamihez/valakihez bármi áron. Nem függ egy embert?l, egy kapcsolattól sem, és azt sem akarja, hogy t?le függjenek. Megjegyzend?: Isten sem várja el t?lünk, hogy mindenre igent mondjunk, és mindig mindenkinek engedelmeskedjünk: ehhez nem kell feln?ttnek lennünk, engedelmeskedni már egy gyermek is tud. A "hitben felnövekedett" ember élete pont ebben több, mint a gyermeké: nekünk kell felel?sen döntenünk életünk kérdéseiben, eldöntenünk, mi helyes és jó, mi szolgálja Isten akaratát és mi nem.

Sorra vettük, hogy mik azok a f?bb szempontok, amik segítenek minket eligazítani, hogy határainkon belül maradjunk, és amelyek megtartásáért már FELELŐSEK vagyunk.

1, ?RZ?SEINK: mit kezdünk velük? Hogy reagálunk a különböz? helyzetekre? Haraggal, sért?déssel, önsajnálattal, - vagy esetleg önváddal? Nehéz megtalálni az "arany középutat": hogy ne kapjunk azonnal dührohamot, de ne is nyeljünk le mindent szó nélkül.

2, MEGGYŐZŐD?S, VISZONYULÁS: milyen a viszonyom a kapcsolataimhoz, általában az emberekhez (lenézem ?ket, vagy túlzottan is alábecsülöm magamat másokhoz képest), magamhoz, és hogyan viszonyulok Istenhez és az egész élethez? Nagyon fontos, hogy legyen saját, személyes Isten-képem, ami tényleg az enyém és csak az enyém, és ne elégedjünk meg azzal, amit gyerekkorunkban tanultunk, hallottunk valakit?l, vagy olvastunk, esetleg amit mások elvárnak (vagy azt hisszük, hogy elvárnak) t?lünk, f?leg, ha az egy túlzott leegyszerűsítés (mint a legtöbb szektánál), amikor pl. csak az ítélkez?, büntet? Istenr?l esik szó, és háttérbe szorul Isten mérhetetlen nagy szeretete. Máskülönben csak egy "masszát" kapunk, amivel magunk sem tudunk teljes szívvel azonosulni, és ez befolyásolja kés?bb a (hit)életünket, boldogságunkat, lelki békénket is. Vajon az én hitemet védeni, magyarázni kell mások el?tt, vagy szabadon merem vállalni lelki meggy?z?désemet? Ehhez persze id? és energia kell, és sokat kell olvasni, a Bibliát pedig, mint Isten Igéjét, napi rendszerességgel tanulmányozni. Csak így rajzolódhat ki mindannyiunk számára az a változatos és személyes Isten-kép, Akinek életünket szentelhetjük és Akibe bizodalmunkat vethetjük.

3, VISELKED?S: ez is az én felel?sségem. Tudnom kell: cselekedeteimnek meg vannak a következményei. Ha valakit ezekt?l a következményekt?l ? szeretetb?l ? megóvunk, azzal csak felel?tlen életre neveljük ?t! Ezzel azt sugalljuk neki, hogy "nem vagy felel?s semmiért", vagy éppenséggel azt, ami talán még rosszabb, hogy "nincs is hatalmad az életed felett, magad felett". Ma a felel?tlenség általánossá, szinte társadalmi gyakorlattá vált, Magyarországon is (politika...). Viszont éppen ezért megbecsülik azt, aki tényleg tartja a szavát.

4, ?RT?KEK: Isten mindannyiunkat különböz?nek, egyedinek teremtett, s mindnyájunknak rengeteg értéket, értékes tulajdonságot ajándékozott. Nekem is: és felel?s vagyok azért, hogy vigyázzak rájuk! Vajon észrevesszük-e mások értékeit és tudunk-e mást ?szintén dicsérni és épít? kritikával buzdítani? Különösen szül?-gyermek viszonyban ez nagyon fontos: ha nem vigyázunk, lehet, hogy a tanult minta "továbbörökl?dik". Fontos, hogy tisztában legyünk itt is a korlátokkal, határainkkal. így elkerülhet? korunk népbetegsége, a depresszió is, ha az okait ki tudjuk iktatni életünkb?l. Tartsunk ki hitbeli, erkölcsi meggy?z?désünk mellett, még akkor is, ha azt a mai "világ" hajlamos a felvilágosult gondolkodás vagy a kulturális sokszínűség jegyében megkérd?jelezni, sárba tiporni.

5, GONDOLATOK: vannak-e már nekem? Istenr?l, az emberekr?l, saját magunkról? Van-e már saját gondolkodásmódunk, világnézetünk? Amiket persze id?r?l-id?re gyomlálni és táplálni kell, ez is a mi felel?sségünk.

6, VÁGYAK: megtanultuk-e már ?ket kifejezni? Vagy esetleg mindig a másiktól várom, hogy kitalálja, vagy esetleg megkérdezze? Talán abba a hamis képzetbe menekülünk, hogy "ezekr?l egy hív? ember sosem beszél"? A ki nem mondott vágyak, kívánságok csak belülr?l emésztenek minket, és beteljesületlenül maradnak. S?t, ha nem vigyázunk, egy álomvilágban ringathatjuk magunkat egy egész életen át! Merjük kimondani ?ket és figyeljünk a másikra is, hogy ? is meg tudja ezt tenni! Tanuljunk meg beszélni magunkért: hiszen emberek vagyunk, ki-ki a maga szükségleteivel, amiket a mi Mennyei Atyánk is számontart, és amik fontosak Számára is. Tudnunk kell a szeretetet (szerelmet) is megélni, kifejezni; adni és elfogadni is. Ett?l persze gyakran félünk ("mi lesz, ha... elutasítás ér"), pedig a pillanatnyi csalódás is jó: bezár egy határt, vezet-irányít minket, a jó irányba (és nem egy álomvilágba).

Szó volt még a tévutakról: tévút, ha szigorú sorrendet állítunk fel az életünkben, amib?l soha nem engedünk. Ha például azt mondjuk, hogy mindig els? a szolgálat, vagy a munka, és így a családra, barátainkra, szerelmünkre, vagy éppen saját magunkra alig hagyunk id?t. Ezt Isten sem várja el t?lünk.

Nagyon fontos a helyes önismeret, hogy tisztában legyünk saját vágyainkkal, képességeinkkel, érdekl?désünkkel, azzal, hogy mi vonz és mi taszít minket: ami az egyik embernél a legjobb gyógymód, a másiknál lehet, hogy katasztrófához vezet.


Az alkalom folytatása itt olvasható el.

• Előző krónika
• Következő krónika